Első mese:

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer (mindenki reméli, hogy most először és utoljára) egy hangya-jelmezbe bújt tücsök, aki a sajátjának vallott hangyabolyának dolgozó hangyáival elhitette, hogy vezéregyénisége, előrelátása, szervezőkészsége felülmúlhatatlan, tudása határtalan és szorgalma végtelen, ezért a hangyaboly dolgos sokasága a vezérnek hitt "hangyát" vezérhangyává emelte a hangyaközösség fölé, és rábízták a hangyaboly életének megszervezését, a hangyaboly dolgozóinak irányítását és nem utolsó sorban a hangyák kincstárának kulcsát. 

Minden hangya éveken át szorgosan dolgozott, a saját alapvető szükségletein felüli szerzeményeit beszolgáltatta a közös hangya-kincstárba és türelemmel várták a hangyaboly életkörülményeinek javulását.

Teltek-múltak az évek, de a sok dolgozó hangya csak azt látta, hogy a közösen "táplált" kincstáruk évről évre kiürül, az életkörülményeik pedig a remélt javulás helyett egyre csak romlanak.

A vezérhangya nem szűkölködött ígéretekben és minden alkalommal gyönyörűen muzsikált, abban bízva, hogy a végtelenségig szédítheti hangyatársait gyönyörű dallamaival, de a szorgos hangyák egyre türelmetlenebbek lettek.

A hangyák csak dolgoztak, táplálták a kincstárat, de az mindig üresen maradt, valahányszor beköszöntött a tél, valahányszor a nyár folyamán összegyűjtött tartalékokra szorultak volna.

Történt egy napon, hogy a dolgozó hangyák megelégelték a vezérhangya muzsikáját, már nem szédelegtek a megnyugtató lágy dallamoktól és elkergették az egykor vezérré választott kincstárnokukat.

Amikor az menekülni kényszerült, hogy könnyebb legyen a futása, eldobálta a hangyajelmezét is. Ekkor jött rá a hangyaboly népe, hogy egy hangyának öltözött tücsköt hittek éveken át szorgalmas hangyatársuknak, vezérüknek.

A hangyaboly népe újratervezte jövőjét és egy olyan hangyatársukat nevezték ki vezérükké, aki közülük való, közöttük nevelkedett, velük élt, velük dolgozott, velük szomorkodott, velük örvendezett mindig.

Az már csak a jövő titka, hogy az elmenekült tücsök a jövőben milyen kolóniában, milyen méhkaptárban, vagy éppen milyen darázsfészekben mit fog elhitetni magáról, milyen jelmezt fog magára ölteni, hogy ott is pár évig muzsikálhasson. Ez már a hangyaboly szorgos hangyáit egyáltalán nem fogja érdekelni.

Második mese:

Volt egyszer egy székely család, nem túl népes, de éppen elegendő családtagjuk volt ahhoz, hogy mindennapi életük szervezést, irányítást igényeljen. A családfő, az "öreg" már egyre nehezebben viselte a mindennapok terheit, a gyerekek, unokák előtt hitelét vesztette, egyre többször legyintettek a véleményére, meglátásaira, amiért nem képes a változásokkal lépést tartani.

Ez a család, ha szűkösen is, de szeretetben, békességben élt egy erdőszéli kunyhóban. A fényűző életmód messze elkerülte őket, de egymás iránti szeretetük, békességük, hitük, és szorgalmuk, családi hagyományaik féltve őrzése, családi erkölcsi értékrendjük őrzése kárpótolta őket minden hiányosságuk, szűkölködésük ellenére.

Egy átlagos hétköznapon látogatójuk érkezett, aki azért kereste fel őket, hogy tudassa velük, ő is a családhoz tartozik, de messze földön élt addig, bejárta a nagyvilágot, tanult, tapasztalatokat szerzett, de hazavágyott.

Ez a távolról érkező, világjárt, nagytudású ember látszatát keltő látogató szálláshelyet kért a családtól, akik befogadóak voltak, úgy gondolták, hogy ahol elfért eddig a családjuk, ott még egy családtagnak helyet szoríthatnak, mert a szeretet mindenre képes, jó emberek szűkös helyen is elférnek, megférnek egymás mellett.

Történt egy közös vacsorát követő esti családi beszélgetés során, hogy az új "családtag" beszámolt tanulmányairól, világjárt emberként előadta tapasztalatait és elmesélte, milyen fényes jövőt lenne képes biztosítani a családnak. Egyes családtagok a fejüket csóválták, beérték volna a megszokott, szerény, alázatos, addigi  életmódjukkal, míg mások lelkesen itták szavait a nagytudású, tapasztalt ifjúnak. Az a döntés született, hogy elmesélt tapasztalata és előadott tudása miatt bízzák rá a család dolgainak irányítását, szervezését.

A család számára megálmodott jövőkép nem várattatott sokat magára: Az ifjú új családtag hamarosan előállt elképzeléseivel és meggyőzte a család egyes tagjait, hogy a favágásból, földművelésből származó bevételeiket költsék építkezési tervekre, mert ők többre érdemesek, nagyobb házba illene költözniük, márpedig a házépítést tervrajzok elkészítésével kezdik.

Az egész család napkeltétől napnyugtáig dolgozott, hogy előteremtsék a mérnöki tervrajzokhoz szükséges összeget. Minden nap úgy mentek fát vágni, kapálni, gyomlálni, ültetni, betakarítani, hogy szemeik előtt látták a nagyobb ház, a nagyobb kényelem, a tágasabb tér lehetőségét. Az sem zavarta őket, hogy amíg ők látástól vakulásig dolgoznak, addig a családjuk új vezetője otthon álmodozik. "Mindenki tegye azt, amihez ért"- gondolták magukban a család tagjai...

A napok, hetek, hónapok, évek teltek, az idő csak múlott. Az erdei és mezei munkánál használt szerszámok romlottak, a lakhelyül szolgáló kunyhó falai repedezni kezdtek, a kunyhó teteje helyenként beomlott, a kunyhóhoz vezető kitaposott utat egyre sárosabbá tették a szekérkerekek mély nyomai. De valahányszor a család tagjai ezeket a gondokat jelezték az ifjúnak, akire a család dolgainak irányítását bízták, az mindig elmagyarázta, hogy nincs anyagi lehetőségük a jelenlegi életterüket javítani, nincs anyagi lehetőségük a falakat újravakolni, a tetőt kijavítani, nincs lehetőségük az áramot, a forrásvizet bevezetni a kunyhóba, mert minden családi bevételt az új ház tervrajzaira költött. Sőt, még így sem elég a pénz a tervrajzokra, mert még megálmodott két újabb tornyépületet és egy hosszabb kerítést az új ház elkészültéhez, ami újabb tervrajzokat igényel, így lehet, hogy még a következő év termésének az árát is ezekre a tervrajzokra kell költeniük. 

Egy reggel azonban az egyik családtag arról számolt be, hogy furcsa álma volt: álmában látta, hogy ők soha nem fognak olyan palotában lakni, amilyennek az egyre bővülő tervrajzait nézegetik évek óta. Álmában azt látta, hogy ha tovább költik minden bevételüket arra, amiben soha nem fognak lakni, aminek a megépítésére soha nem lesz lehetőségük, ha tovább álmodoznak olyanról, ami számukra megvalósíthatatlan, miközben a meglévő kunyhójukat se képesek karbantartani, akkor egy szép napon rájuk dől, összeomlik még a kunyhó is, amijük már megvan, csak javítgatni, szépítgetni kellene. Ha minden pénzüket megvalósíthatatlan álmaikra költik, földönfutókká válnak.

Megszületett a család többségének a döntése. Minden családtag megegyezett abban, hogy nincs szükségük palotára, a család létszámának bevételei nem teszik lehetővé egy olyan palota megépítését, fenntartását, amelynek a tervrajzait is alíg tudták finanszírozni. Közös döntés született arról, hogy a következő éveik bevételeiből a kunyhót bővítik, teljesen felújítják, bevezetik a forrásvizet és az áramot is a kis épületükbe, a kunyhó körüli területet élhetőbbé, vonzóbbá, barátságosabbá teszik és nem fogják további kiadásokkal támogatni a hozzájuk érkező világjárt álmodozó elképzeléseit.

Tisztelettel felkérték a "nagytudású" ifjú látogatót, hogy hagyja el őket és költözzön olyan helyre, ahol az álmainak támogatóira talál, költözzön egy népesebb családhoz, amelyik képes finanszírozni az őrültségeket úgy, hogy közben a meglévő életét is fenn tudja tartani.

A messziről jött "új családtag" elköltözött, a család minden tagja visszanyerte korábbi lelki nyugalmát, békéjét és végre ismét látni kezdték, hogy van értelme a munkájuknak.

Utólag kiderült a világjárt ifjú látogatóról, hogy már más családnál is családtagként adta ki magát és ott is elegendő kárt okozott a háztartásban, amit csak több évnyi keserves munkával tudtak bepótolni.

Eddig tartottak a mesék. Mesevilágban és valóságban egyaránt.

A mesék cselekményei kitalált történetek. A történetek szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

:-)